A legutóbb említett takonypócosságom, ill. kedvenc főnököm másnapi megjegyzése okán (miszerint konkrétan hülye vagyok, hogy bementem segíteni neki) elmentem a háziorvosomhoz – gondoltam, nekem is jár annyi, hogy egyszer rendesen kifeküdjem a nyavalyámat.
A doktornéni megvizsgált, és felírt két dolgot: gyomorsav-lekötőt, mert szerinte attól köhögök, hogy sok a savam (???), és egy orrspray-t, ami nagyon drága bár (kedves, hogy figyelmeztet, hogy ne ijedjek meg), de legalább több óra, mire elkezd hatni – konkrétan ha befújom reggel, estére várható némi légmozgás. Már ettől elállt a lélegzetem (képletesen persze, hiszen amúgy is csak részidőben szelelt) – fizessek ki egy rakás pénzt azért, hogy továbbra se kapjak levegőt, és szedjek savlekötőt arra, hogy ha lefekszem, a trutyi a fejemből előbb-utóbb vándorlásnak indul, és a torkom tájékára érve köhögési rohamokat okoz. Nyilván az is gyomorsav, amit az orromon kifújok, csak kicsit más formában, mint a szokásos… Hát ennyi tudománnyal én nem állok le vitatkozni (még csak nyolc évet töltöttem az egészségügyben), szépen megköszöntem, és hazaérve jól látható helyre tettem a recepteket. Addig álljanak fél lábon, amíg kiváltom őket…
Emellett kaptam beutalót laborba, és (bevallom, az én unszolásomra) arcüreg-röntgenre. El is mentem a jó öreg SZTK-ba (most valami másnak hívják) reggel nyolcra. Szépen bejelentkeztem, megmutattam a hölgynek a betegirányítóban a két beutalómat, el is magyarázta, hogy a labor a másodikon van, a röntgen az elsőn, a fül-orr-gégészet (ahol meg kell mutatnom a röntgenfelvételt) a földszinten, az első kettőnél ott helyben kell jelentkezni, persze két különböző módon, utóbbira pedig itt, de természetesen egy másik ablaknál, nehogy túl egyszerű legyen. Átbandukoltam, közben próbáltam valami logikát felfedezni a rendszerben (sikertelenül, tegyük hozzá), de legalább a hölgy nagyon kedves volt, talált is nekem még aznap délelőttre két szabad időpontot a fül-orr-gégészetre, 10:20-ra és 11:20-ra, válasszak. Gondoltam, sokan lesznek előttem, legyen a későbbi, inkább várok. Jó, de nem tudják kicserélni, ha mégis előbb végeznék – gondoltam, nagyon előzékeny a hölgy, de vagy nemrég óta dolgozik itt, vagy végtelenül idealista – én már jó párszor megfordultam itt az elmúlt három évtized folyamán, de olyan, hogy gyorsan, de legalább időben végezzek, még nem fordult elő velem. Nem baj, mondtam, majd olvasok. Szépen felmentem a laborba, és majd’ elájultam a tömeg láttán. Sebaj, ha már itt vagyok, nem futamodok meg, húztam sorszámot, majd megnéztem a kijelzőt – nagyságrendileg negyvenen (!) voltak előttem… Nem baj, biztosan gyorsan halad a sor, nem adom fel, kivárom. Aztán észrevettem, hogy két sor van: egy, aminek a végén le kell adni a beutalót, és az ember kap egy poharat és megfelelő számú instrukciót, és egy másik, ahol szólítanak vérvételre. Utóbbi sorszám tekintetében még húsz emberrel volt elmaradva a beutalós kijelzőtől, amit eredetileg néztem. Próbáltam nem kiszámolni, hogy akkor hányan is vannak előttem valójában… Szépen ácsorogtam egy órát, közben gondolkodtam, hogy biztosan a röntgen várója is tele van, le kellene szökni beadni oda is a beutalót, de nem mertem, hátha ott tényleg gyorsabban haladnak, és nem érek vissza időben. Maradtam. Mikor már csak öt vagy hat ember állt előttem, gondoltam, itt az idő, leszaladtam, beadtam a megfelelő ablaknál, kivételesen örültem, hogy vannak ott is jó páran, mert akkor nem lesz átfedés, és még vissza is értem időben a vérvételhez. Ekkor már kicsit elfáradtam, kilenc óra elmúlt, és persze éhgyomorra kellett mennem – a reggeli hiánya önmagában nem viselt meg, de az, hogy nem ihattam kávét, már jobban. Gondolkodtam, hogy leszaladok a büfébe, és utána megyek a röntgenre, de lefelé menet megnéztem, hogy mi a helyzet, és jelentősen kevesebb ember ült ott, mint kb. tíz perccel előtte, úgyhogy úgy döntöttem, nem kockáztatok. Szerencsére találtam egy kávéautomatát – végszükség esetén (mi az, ha nem ez?) jó lesz – persze szemetes a környéken sincs, kicsit szorongattam az üres poharat, ami direkt kényelmes volt a kabátom, a táskám és könyvem mellett, míg végül a folyosó másik végében megláttam egy kukát. Ott persze nincs automata, teljesen logikus módon. Kidobtam a poharat, visszasétáltam, találtam ülőhelyet is, leültem olvasni, majd csak behívnak. És vártam. És vártam. És vártam. Gondoltam, ha expressz gyorsasággal hívtak is addig, amíg a véremet vették, csak szólnak még egyszer kicsit később, gondolhatják, hogy nem azért adtam be hozzájuk a beutalót, mert nincs a közelben kuka… Nem gondolták. Fél tizenegykor meguntam – most már a későbbi időpontot is lekésem, ha ez így megy tovább, elkaptam a gyanútlanul kilépő asszisztensnőt, és rákérdeztem, hogy mi a helyzet – ja, igen, látta a papíromat, mindjárt szólít. Csodák csodája, így is lett, beültetett a gép elé, így jó, ne mozogjak, ne is vegyek levegőt, mindjárt kész. Aztán nem történt semmi. Majd visszajött, és sűrű elnézések közepette levette a fejemről a műanyag hajpántot. A kilenc fém fülbevalóm nem zavarta… Sebaj, felvétel kész, üljek le kint, kb. húsz perc, és megkapom az eredményt. Leültem, olvastam tovább, aztán még olvastam egy kicsit, meg még olvastam is, közben ránéztem az órámra, 11:15 van. Kezdtem magam hülyén érezni, hogy még a végén lekésem az egyetlen fix időpontomat, amikor végre pontban 11:20-kor kiadták a leletet. Cucc összeszed, rohanás vissza a betegirányítóba, mert nem elég az előre egyeztetett időpont, még külön vissza kell menni sorszámért, anélkül be sem hívnak – persze ha külön nem kérdezek rá, akkor nem is mondják, legyen a beteg találékony, előbb-utóbb csak megoldja… Leültem a váróban (aznap délelőtt a harmadikban), a kijelző szerint még tíz ember volt előttem. Kezdtem elveszíteni türelmemet… És ekkor, mintegy egész délelőtti várakozásaim jutalmául, váratlanul szólítottak. Majdnem elsírtam magam az örömtől. Reggel nyolctól délig sikerült is végeznem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: