Anyámmal nagyon szeretjük egymást (ő nyíltan, én magamban).
Ennek ellenére soha nem értünk egyet semmiben – egyszerűen annyira máshogy látjuk a dolgokat, mintha két különböző bolygón élnénk – ami az abszolút eltérő személyiségünkből adódik. Emiatt van az is, hogy – mivel teljesen ellentétesen működünk – ő mindig túláradóan bizonygatja, hogy mennyire szeret, és segíteni akar mindenben, én viszont – mivel ez nekem sok -, rendre visszahúzódom előle. Ennek persze az az eredménye, hogy megbántódik, de nem mondja, mert ő ilyen típus – én viszont nem tudom (és nem is akarom) a dolgokat magamban tartani, ezért én mondom. …hogy ne! …ne akkor! …ne úgy! Inkább kérdezzen meg, mielőtt a hátam mögött belevág valamibe, mert ezek az esetek általában kisebb-nagyobb kudarccal végződnek – persze nem kérdez meg, én meg hiába mondom, nem hallgat rám, inkább megbántódik. És azt hiszi, én nem szeretem, mert mindig visszautasítom, holott csak a fölösleges idő-, energia- és pénzkidobástól szeretném megkímélni – meg attól, hogy ezredszer is elmondjam, erre nincs szükségem. Nem erre van szükségem. …és ez a kör soha nem akar véget érni.
Ennek a helyzetnek esett most majdnem áldozatul egy nagyon-nagyon fontos dolog, ami anyám életét nagyon nagy részben befolyásolja. Kis híján elkótyavetyéltük, és ezzel gyökeresen fölforgattuk volna anyám világát így a hatvanhoz közel, ami neki – túlságosan is ragaszkodó lévén – hatalmas csapás lett volna. De simán bevállalta volna, mert azt gondolta, én szeretném, és segíteni akart. Én pedig csak azért mentem volna bele – nem kis mértékben eladósodva ezáltal -, mert azt mondta, ő maga vágyik a változásra. Sejtettem, hogy valami van mögötte, de hiába kérdezgettem, nem mondta el. Nagyon féltem attól, hogy meg fogja bánni, de annyira mondogatta, hogy akarja, hogy segítettem neki előbbre vinni az ügyet, lássa, hogy számíthat rám.
Aztán több heti nyűglődés, előkészítés után, miután már más embereket is bevontunk a történetbe (várhatóan nem kevés pénzért), kiderült végre az igazság. Nekem akart jót, de megint rosszul…
Végre elmondta, hogy csak miattam vágott bele az egészbe, tulajdonképpen egyáltalán nem is akarta – erre én is elmondtam, amit előtte már vagy százszor, hogy miattam ne csinálja, legyen úgy, ahogy neki jó. Erre szépen elmesélte, hogy mit tervezett, és ez nekem miért lenne előnyös – amire én végre elmondhattam, hogy ez nekem per pillanat csak nehézség lenne, nem segítség. Végre sikerült napvilágra hozni, amit én már sejtettem egy ideje, hogy egyikünk sem akarta ezt az egészet, csak a másik miatt mentünk (volna) bele…
Még nincs vége az ügynek, de az elhatározás megszületett: minden marad úgy, ahogy eddig volt. Nem lesz egyszerű leállítani a már mozgásban lévő folyamatot, de sokkal nagyobb kedvvel gondolkodom ezen, mint az esetleges folytatáson – nagyságrendileg a Kilimanjaro gördült le a szívemről. Nagy hülyeség lett volna egy ilyen volumenű vállalkozásba fogni úgy, hogy egyikünk sem akarja valójában.
Mindennek ellenére mégsem bánom igazán, hogy így történt – azt hiszem, de legalábbis remélem, hogy magunkban mindketten levontuk a tanulságot a nagy ijedtség, illetve az azt követő felismerés után: meg kell tanulnunk kommunikálni egymással ahelyett, hogy állandóan elbeszélnénk egymás mellett.
…és ami a legfontosabb: meg kell tanulnunk bízni egymásban, és alapból a jót feltételezni a másikról – épp itt lenne az ideje!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: