Három évtizede tartó, egyoldalú és ambivalens szerelem fűz ehhez a mocskos, undorító, de gyönyörű és varázslatos városhoz. Egyszerre gyűlölöm és imádom.
Nagyon sokszor szeretnék elköltözni, elmenni egy kis faluba, ahol tiszta a levegő, fák vannak és állatok, az emberek nem rohannak, és kedvesek egymáshoz, és éjszaka csönd van – ezzel párhuzamosan pedig a világ minden kincséért sem hagynám itt ezt a lüktető, színes, szagos, állandóan mozgásban lévő és folyamatosan változó kultúrmasszát, ami csak és kizárólag Budapest sajátja.
Rosszul vagyok a kritikán aluli közlekedési rendszertől, a tömegtől, attól, hogy az emberek csak törtetnek előre, és valahogy sosem akarnak elfogyni, az aluljáróktól, a kosztól, a szeméttől, a furcsa alakoktól, sajnálom a sok hajléktalant, és idegesít, hogy lépten-nyomon megállítanak mindenféle marhasággal, hogy adjak pénzt…
…de minden nap rácsodálkozom, hogy mennyire változatos, milyen sokféle – azt az egyet szeretem a keresztül-kasul utazgatásban, hogy lehet nézelődni (ha hagynak). Nappal a részleteket szoktam figyelni, a homlokzatokat, az ablakokat, a lámpákat, a kapukat, a házak színét, a különbségeket az egyes városrészek között, este pedig az összképet, a hangulatokat – bármelyik hídon megyek is át, minden alkalommal újra beleszeretek a kivilágított város látványába – egyszerűen nem tudom megunni.
Meg hát nagyrészt itt laknak az enyéim is: a családom, a barátaim. Itt nőttem fel (bár nem laktam mindig itt), ezer meg ezer emlék köt ide. Jártam már csodálatos helyeken, láttam nem egy lélegzetelállító várost, de egy dologban biztos vagyok: nekem mindig Budapest lesz a legszebb a világon.
..mert tud valamit, amit egyetlen más város sem tud: azt, hogy ide mindig HAZAjövök.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: