Mérleghinta

Csak orvoshoz ne…

A legutóbb említett takonypócosságom, ill. kedvenc főnököm másnapi megjegyzése okán (miszerint konkrétan hülye vagyok, hogy bementem segíteni neki) elmentem a háziorvosomhoz – gondoltam, nekem is jár annyi, hogy egyszer rendesen kifeküdjem a nyavalyámat. 

A doktornéni megvizsgált, és felírt két dolgot: gyomorsav-lekötőt, mert szerinte attól köhögök, hogy sok a savam (???), és egy orrspray-t, ami nagyon drága bár (kedves, hogy figyelmeztet, hogy ne ijedjek meg), de legalább több óra, mire  elkezd hatni – konkrétan ha befújom reggel, estére várható némi légmozgás. Már ettől elállt a lélegzetem (képletesen persze, hiszen amúgy is csak részidőben szelelt) – fizessek ki egy rakás pénzt azért, hogy továbbra se kapjak levegőt, és szedjek savlekötőt arra, hogy ha lefekszem, a trutyi a fejemből előbb-utóbb vándorlásnak indul, és a torkom tájékára érve köhögési rohamokat okoz. Nyilván az is gyomorsav, amit az orromon kifújok, csak kicsit más formában, mint a szokásos… Hát ennyi tudománnyal én nem állok le vitatkozni (még csak nyolc évet töltöttem az egészségügyben), szépen megköszöntem, és hazaérve jól látható helyre tettem a recepteket. Addig álljanak fél lábon, amíg kiváltom őket…

Emellett kaptam beutalót laborba, és (bevallom, az én unszolásomra) arcüreg-röntgenre. El is mentem a jó öreg SZTK-ba (most valami másnak hívják) reggel nyolcra. Szépen bejelentkeztem, megmutattam a hölgynek a betegirányítóban a két beutalómat, el is magyarázta, hogy a labor a másodikon van, a röntgen az elsőn, a fül-orr-gégészet (ahol meg kell mutatnom a röntgenfelvételt) a földszinten, az első kettőnél ott helyben kell jelentkezni, persze két különböző módon, utóbbira pedig itt, de természetesen egy másik ablaknál, nehogy túl egyszerű legyen. Átbandukoltam, közben próbáltam valami logikát felfedezni a rendszerben (sikertelenül, tegyük hozzá), de legalább a hölgy nagyon kedves volt, talált is nekem még aznap délelőttre két szabad időpontot a fül-orr-gégészetre, 10:20-ra és 11:20-ra, válasszak. Gondoltam, sokan lesznek előttem, legyen a későbbi, inkább várok. Jó, de nem tudják kicserélni, ha mégis előbb végeznék – gondoltam, nagyon előzékeny a hölgy, de vagy nemrég óta dolgozik itt, vagy végtelenül idealista – én már jó párszor megfordultam itt az elmúlt három évtized folyamán, de olyan, hogy gyorsan, de legalább időben végezzek, még nem fordult elő velem. Nem baj, mondtam, majd olvasok. Szépen felmentem a laborba, és majd’ elájultam a tömeg láttán. Sebaj, ha már itt vagyok, nem futamodok meg, húztam sorszámot, majd megnéztem a kijelzőt – nagyságrendileg negyvenen (!) voltak előttem… Nem baj, biztosan gyorsan halad a sor, nem adom fel, kivárom. Aztán észrevettem, hogy két sor van: egy, aminek a végén le kell adni a beutalót, és az ember kap egy poharat és megfelelő számú instrukciót, és egy másik, ahol szólítanak vérvételre. Utóbbi sorszám tekintetében még húsz emberrel volt elmaradva a beutalós kijelzőtől, amit eredetileg néztem. Próbáltam nem kiszámolni, hogy akkor hányan is vannak előttem valójában… Szépen ácsorogtam egy órát, közben gondolkodtam, hogy biztosan a röntgen várója is tele van, le kellene szökni beadni oda is a beutalót, de nem mertem, hátha ott tényleg gyorsabban haladnak, és nem érek vissza időben. Maradtam. Mikor már csak öt vagy hat ember állt előttem, gondoltam, itt az idő, leszaladtam, beadtam a megfelelő ablaknál, kivételesen örültem, hogy vannak ott is jó páran, mert akkor nem lesz átfedés, és még vissza is értem időben a vérvételhez. Ekkor már kicsit elfáradtam, kilenc óra elmúlt, és persze éhgyomorra kellett mennem – a reggeli hiánya önmagában nem viselt meg, de az, hogy nem ihattam kávét, már jobban. Gondolkodtam, hogy leszaladok a büfébe, és utána megyek a röntgenre, de lefelé menet megnéztem, hogy mi a helyzet, és jelentősen kevesebb ember ült ott, mint kb. tíz perccel előtte, úgyhogy úgy döntöttem, nem kockáztatok. Szerencsére találtam egy kávéautomatát – végszükség esetén (mi az, ha nem ez?) jó lesz – persze szemetes a környéken sincs, kicsit szorongattam az üres poharat, ami direkt kényelmes volt a kabátom, a táskám és könyvem mellett, míg végül a folyosó másik végében megláttam egy kukát. Ott persze nincs automata, teljesen logikus módon. Kidobtam a poharat, visszasétáltam, találtam ülőhelyet is, leültem olvasni, majd csak behívnak. És vártam. És vártam. És vártam. Gondoltam, ha expressz gyorsasággal hívtak is addig, amíg a véremet vették, csak szólnak még egyszer kicsit később, gondolhatják, hogy nem azért adtam be hozzájuk a beutalót, mert nincs a közelben kuka… Nem gondolták. Fél tizenegykor meguntam – most már a későbbi időpontot is lekésem, ha ez így megy tovább, elkaptam a gyanútlanul kilépő asszisztensnőt, és rákérdeztem, hogy mi a helyzet – ja, igen, látta a papíromat, mindjárt szólít. Csodák csodája, így is lett, beültetett a gép elé, így jó, ne mozogjak, ne is vegyek levegőt, mindjárt kész. Aztán nem történt semmi. Majd visszajött, és sűrű elnézések közepette levette a fejemről a műanyag hajpántot. A kilenc fém fülbevalóm nem zavarta… Sebaj, felvétel kész, üljek le kint, kb. húsz perc, és megkapom az eredményt. Leültem, olvastam tovább, aztán még olvastam egy kicsit, meg még olvastam is, közben ránéztem az órámra, 11:15 van. Kezdtem magam hülyén érezni, hogy még a végén lekésem az egyetlen fix időpontomat, amikor végre pontban 11:20-kor kiadták a leletet. Cucc összeszed, rohanás vissza a betegirányítóba, mert nem elég az előre egyeztetett időpont, még külön vissza kell menni sorszámért, anélkül be sem hívnak – persze ha külön nem kérdezek rá, akkor nem is mondják, legyen a beteg találékony, előbb-utóbb csak megoldja… Leültem a váróban (aznap délelőtt a harmadikban), a kijelző szerint még tíz ember volt előttem. Kezdtem elveszíteni türelmemet… És ekkor, mintegy egész délelőtti várakozásaim jutalmául, váratlanul szólítottak. Majdnem elsírtam magam az örömtől. Reggel nyolctól délig sikerült is végeznem…

A főnök… :)

Az én főnököm egy igazi férfi. Na jó, egy tipikus pasi… : )

Eléggé betaknyolódtam (ezen a télen már harmadszor) – fáj a torkom, elment a hangom (egy szőke parókával és némi énektudással remek Bonnie Tyler – imitátor lehetnék : )), folyik az orrom, köhögök, és olyan furán érzem magam – mintha két fejem lenne, és a nagyobbik lenne belül… Ma átmentem az üzemorvoshoz, nézzen meg, és adjon valamit. Megnézett, és közölte, hogy mivel legutóbb sem feküdtem ki (-Dolgozott? -Mit tippel?…), valószínűleg ráment a légcsövemre. Hurrá… 

Kedvenc főnököm délután behívott magához, és nagy beleéléssel, csillogó szemekkel elmesélte, hogy mi történt vele reggel. Miközben válaszoltam, már a sporthíreket olvasta, sőt, többször közbe is vágott, hogy megossza velem az eredményeket. Sebaj, én tudok egyszerre két dologra figyelni, nem jövök zavarba… : ) Miután ezt ilyen remekül megbeszéltük, elmondtam neki, hogy nem vagyok épp kirobbanó formában, meg ezt mondta az orvos, meg antibiotikum, meg a légcsövem… Jaj, szegény, de csukjam már be az ajtót, mert rá fog gyújtani, ne menjen ki a füst a folyosóra. Azt, hogy közben megfulladok-e, teljes mértékben rám bízta, mondhatnám nem is törődött vele – mi ez, ha nem döntési szabadság?… Túléltem. Nyilván. 

Nyugodtan menjek haza, ha nem érzem jól magam, csak még előtte csináljam meg ezt, meg ezt, meg ezt, meg ezt, meg ezt, meg… OK, erős vagyok, megcsinálom. Nem szoktam betegeskedni (pontosabban betegen is be szoktam menni), ebből következően vasból vagyok, ugyanazt elbírom félholtan is, mint egészségesen. 

Én lehet, hogy elbírom, de amikor kedvenc főnököm megjelent egy óra múlva, köhintett egyet, és közölte, hogy meg fogom fertőzni, mégis inkább írassam ki magam, finoman fogalmazva kistányér nagyságú szemeket meresztettem… 

Félreértés ne essék, egyébként imádom, el nem cserélném semmi pénzért, de néha olyan jó lenne egy kolléganő… : )

Különös év vége

Csodálatosan sok minden történt már megint. : )

Elköltöztünk végre valahára, és szegény hitellel agyongyötört lakásunkat is sikerült – megnyugtatónak tűnő módon – kiadni, úgyhogy talán végre hátradőlhetünk, és fújhatunk egyet. Én személy szerint imádom az új kecót (úgy tűnik, a többiek is jól elvannak) – minden nap külön örülök minden apróságnak: nem tudok betelni az aranyszínű napfénnyel, ami reggelente beköszön az ablakon, rendkívüli módon élvezem, hogy mindenhol meleg van, hogy végre elférünk (mindent megtalálok!), van fürdőkádunk, külön hálószobánk, ablak a konyhában, csönd van és nyugalom, és fák, és (közös) kert, és minimális forgalom. Sokkal kevesebbet utazunk, és ezerszer barátságosabb környéken lakunk. Szeretem, na. : )

(Hozzáteszem, imádott Kedvesem is örülhet, mert kapott tévét, amit eddig szigorúan kitiltottam a lakásból, úgyhogy neki sem olyan nagyon rossz… : ) )

És… Megvan a jogsim!!! : ) Nem volt egyszerű, de megcsináltam, és ami a legjobb, nagyon élvezem a vezetést! Sosem gondoltam volna előtte, mivel 30 évet töltöttem masszív rettegéssel az autók irányában – és a mai napig nem tudom megmondani, hogy mi változott meg bennem -, de útközben az összes félelmemet elhagytam. Azt mondják, ügyes vagyok… : )

Komolyra fordítva, nagyon sokat dolgoztam magamon az elmúlt évben. Még nincs vége, de nagyon nagy lépéseket tettem azóta, hogy elkezdtem – az anyámmal való kapcsolatomat össze sem lehet hasonlítani a tavaly ilyenkorival, és remélem, hamarosan saját magammal is megtalálom a hangot. : )

Azt vettem észre – és nemcsak magamon, hanem a barátaimon is -, hogy ez az év vége egy nagyon erős tisztulási időszak: folyamatosan és erőteljesen törnek fel a régi és újabb nyűgök, sérelmek, olyan intenzitással, hogy néha csak kapkodom a fejem. Nagyon hektikusan változik a hangulatom, talán még soha nem volt ilyen aktuális a cím: olyan, mint a mérleghinta, egyszer fent, egyszer lent. Vagy inkább a hullámvasút, ami mélyebbre, de egyben magasabbra is visz, mint eddig – ez jó, mert megszabadulunk egy csomó mérgező szeméttől, amit eddig teljesen feleslegesen cipeltünk…

Hmmm, ez vonatkozik az újból visszakúszott kilókra is, amiket sajnos nem volt időm és energiám kordában tartani, de majd mostantól… : )

 

Most jó :)

Nem kevés idő maradt ki, de legalább elég sok… Arra gondoltam, benézek, működik-e még szegény magára hagyott blogom, és meglepődve láttam, mennyien olvasták azóta, hogy hűtlen lettem hozzá. Az első gondolatom az volt, hogy feladom, hiszen annyi sok minden történt a nyáron, hogy esélyem sem lenne mindent összeszedni, aztán rájöttem, hogy nem is kell. Nem dokumentumfilmet készítek, hanem kiírom magamból az érzésimet, gondolataimat, amikor jól esik, és ezt megtehetem bármikor, amikor szükségét érzem, a teljesség igénye nélkül – nem is lehetne (és nem is kell) mindent leírni. Pár dolgot viszont érdemes.


Ez a nyár – a munka mellett – a barátokról, az összetartozásról, a szeretetről szól. Nagyon-nagyon jó dolgok történnek velünk, rengeteg apró-cseprő csoda kerül az utunkba, fantasztikus emberekkel találkozunk. Új barátokat találtunk, és előkerültek olyan régiek is, akikkel mindig csak évente egyszer találkozunk – pl. Kapolcson, vagy az Ördögkatlan Fesztiválon. Mindkettőn hihetetlenül feltöltődtünk idén – a Völgy újra, a Katlan pedig még mindig az emberekről szól. Már / még nincsenek tele üres, felszínes szeméttel, helyette viszont értékes, tartalmas dolgokat találni, és olyan csodálatos bolondokat, akik felmelegítik az ember lelkét. Mezítlábas, szeressük-egymást-gyerekek hangulatot, amiben ténylegesen fel lehet oldódni, és fel lehet töltődni energiával és jó érzésekkel, amik még sokáig kitartanak…


Persze vannak hétköznapok is, amikor az ember elfárad, és nem tudja utolérni magát. Nekem legalábbis nem megy könnyen… Kicsit talán túlvállaltam magam, szinte állandóan úton vagyok valahova, mellette csinálok olyan dolgokat, amikről majd külön fogok írni, ha végre nekidurálom magam, és még persze a jogsim sincs meg – egyrészt az időhiány miatt, másrészt pedig, be kell látnom, elég nyögvenyelősen megy. Sejtettem már előtte is, hogy nem lesz egyszerű, de hogy ennyire… Az én világhíresen türelmes oktatóm azóta már kitette párszor a kiakadásjelzőt (néha én is tőle), de még nem adtuk fel. Most már befejezem, ha már a forgalomig eljutottam…


A másik nagy projektünk a költözés lesz ősszel. Nagyon pici a lakásunk, nem férünk már el, a hiteltörlesztésről meg inkább nem is írok semmit, ez a téma önmagában is külön blogot érdemelne – horribilis összegeket dobunk ki az ablakon minden hónapban a semmire – ez így nem állapot… Szeretem, imádom, de lassan több a hátránya, mint az előnye, valamerre lépni kell. Egy kis átszámolással ki lehet adni, mi meg keresünk egy nagyobbat – per pillanat ez a cél. Nagyon remélem, hogy minden simán megy majd, és folytatódik a nyáron elkezdődött pozitív folyamat. 🙂


 

Meglepetés…

Már megint esik a hó. Ezt nem hiszem el… Úgy örültem a tavasznak – közhely, de a napsütés tényleg felmelegíti az ember lelkét.

Ennek ellenére nem adom fel, szerencsére van, ami feltöltsön: pl. tegnap vettem egy virágzó, rózsaszín (életemben először választottam rózsaszínt) jácintot. Álomszép, és hihetetlenül intenzív illata van, betölti a lakást. Kell egy kis tavasz – ha már könnyelműen megmutatta magát, nem engedem el… : )

És évszaktól függetlenül, tegnap este nagyon jót beszélgettünk a Kedvesemmel – mindig jókat beszélgetünk, ha sikerül rá időt és energiát tartalékolni, de az utóbbi időben nem nagyon maradt erőnk a napi dolgokon kívül másra – nem mindegy, hogy „megbeszélünk”, mert kell, vagy „beszélgetünk”, mert jól esik.

Kis dolgok, de nagy örömöt okoznak. : )

 

Viszont lelőtték a szülinapi meglepimet… Most már nem titok, azt találtam ki, hogy megtanulok vezetni, végre lesz jogsim! Tőlem ez hatalmas nagy vállalkozás, világéletemben rettegtem az autótól (most sincs másképp). Nem félek senki mellett utazni, de már attól is összeszorul a gyomrom, ha úgy kell kormányoznom, hogy tolják az autót…

Sokáig tartott, mire megérett bennem az elhatározás, de két dolog miatt végül meg fogom próbálni: az egyik oka az, hogy rugalmasabbak, mobilabbak lennénk, ha nekem is lenne jogsim – hosszabb úton tudnánk felváltva vezetni, vagy néha Ő is ihatna, ha bulizni megyünk… : ) Ezenkívül megnyugtatóbb is lenne, főleg, ha gyerekkel megyünk valahova: ha bármi történne, nem állnék ott tehetetlenül. A másik ok a saját kényelmem: nagyon unom, hogy télen állandóan csak átöltözöm (sok réteg fel, sok réteg le, naponta négyszer), meg mindig meg kell kérnem valakit, hogy jöjjön értem / vigyen el, ha nagyobb csomagom van – sokkal egyszerűbb lenne fölkapni egy kabátot, a pakkot bedobni hátra, és hajrá!

Ezt mind remekül kitaláltam, el is határoztam, hogy áprilisban elkezdem, de megelőztek: egyik este Kedvesem ragyogó arccal jött haza, és közölte, hogy találkozott egy régi ismerősével, aki oktató, és felajánlotta, hogy megtanít vezetni. (Még nem sejti, mi vár rá…) Saját elmondása alapján emberünk a nyugalom szigete, és az a specialitása, hogy megszeretteti a lányokkal a vezetést. Rögtön az új kedvenc mondásom jutott eszembe, amit nemrég idéztem: Ha a tanítvány készen áll, a mester megjelenik.

…meg az, hogy most találhatok ki valami más meglepetést… : )

De sebaj, nincsenek véletlenek, az élet időnként tényleg ennyire direkt módon működik – lássuk, mi sül ki belőle! Holnap találkozunk, és kiderül, hogy született antitalentum vagyok, vagy csak a félelmemet kell valahogy kidolgoznom magamból. Nagyon kíváncsi vagyok, bár azt nem állítanám, hogy nyugodt is…

 

És ha meglesz a jogsim, sok szeretettel várom a leendő némettanáromat is, hogy beessen az életembe, és végre meglegyen a második nyelvvizsgám is a diplomához. : )

 

:)

Olvastam egy nagyon jó mondást: Amikor a tanítvány készen áll, a mester megjelenik.


 


Tavaly ősszel elhatároztam, hogy kigyomlálom és virággal ültetem be az életemet. 🙂 El is kezdtem, de az év végi hajrá és a mérhetetlenül pocsékra sikeredett januárom kicsit visszavett a lendületből.


 


Ennek ellenére nem adom fel, nyitott vagyok minden jóra, és ezzel úgy érzem, be is vonzom. Az egész életemet ösztön (vagy megérzés) – alapon élem, ritkán döntök észérvek mentén. (Nem mindig könnyítem meg a saját dolgomat, de nem tudok máshogy működni.) Ha pl. könyvet veszek, abszolút a megérzésre megyek – és nem is szoktam mellényúlni: hiszek abban, hogy minden kéznél van, amire szükségünk van, csak észre kell venni. Ezen az alapon mostanában csupa olyan könyvet vettem, ami így vagy úgy segíti a változtatás folyamatát, és még olvasni is élvezet.


A másik nagy szerelmem (van néhány 🙂 ) a színház – ezen belül is kiemelkedik a Bárka. Reklám vagy sem, egész egyszerűen imádom – nem játszanak könnyű darabokat, sőt, vidámakat sem, de minden előadás után teljesen elvarázsolva és feltöltődve megyünk haza. Egyszerűen fantasztikus, csodálatos, szóval odavagyok érte… 🙂


 


Ezeken kívül (újra) elkezdtem odafigyelni azokra a kis dolgokra, amiknek a hétköznapokban örülni lehet: süt a nap, pont jön a villamos, vagy sétálok egy kicsit hazafelé, és valami jó zenét hallgatok, levelet írok azoknak a barátaimnak, akikkel hetek óta nem beszéltem – néha, amikor nagyon fáradt vagyok, egyszerűen nem bírom rávenni magam, pedig utána mindig nagyon örülök, ha beszélünk – és mindig kiderül, hogy ezzel nem elmegy, hanem visszajön egy csomó energia. 🙂


 


Próbálok kedvesebb lenni a környezetemben lévőkkel is, pl. nem morogni a Kedvesemmel, hogy már megint összegyűjtötte a koszos edényeket, hanem elmosogatni – nekem is jobb, hogy rend van, és ő is hálás érte, hogy nem ugrálok a fején (ettől persze még ugyanúgy igénylem, hogy figyeljen rám).


Próbálok türelmesebb lenni a lányával is, ha épp nálunk van – hiszen nem ő tehet róla, hogy fáradt vagyok, és nem mindig tudom átvenni azt a lelkesedést és lendületet, ami tőle jön felém. Nagyon hálás vagyok neki, hogy ő viszont végtelenül bölcs és belátó, és az első mosolyra túllép azon, hogy előtte még morogtam… Azt hiszem, még sokat kell tanulnom tőle. 🙂


 


Mindent egybevetve arra jöttem rá, hogy nem valamiféle csodára kell várnom – pontosabban nem várnom kell a csodára, hanem észrevennem, hiszen itt van az orrom előtt. Nem egy kopasz, sárga ruhás, vagy botos, nagyszakállú mestert kell keresnem, hanem a saját mestereimre kell figyelnem: a családomra, a barátaimra, a jó dolgokra, amikre a hétköznapokban bukkanok – ezektől, tőlük lehet és kell az igazán fontos dolgokat megtanulni, és én nagyon-nagyon örülök, hogy ilyen mestereim vannak. 🙂


Újra itt

Sok minden történik mostanában, jó is, rossz is – ez az új év (eddig) nem hagy elkényelmesedni.  Ettől függetlenül, vagy talán éppen ezért megpróbálok most már rendszeresen jelen lenni. 

Sok minden foglalkoztat mostanában – egy jó része külső tényező: lakás, munkahely, stb., aminek a sorsa nem csak az én kezemben van. Idővel – hamarosan – eldől, mi lesz velük.
Ami most jobban mozgatja a fantáziámat, az belül van: elérkezettnek látom az időt olyan dolgokra, amiket már hosszú ideje érlelgetek magamban. Elvagdosok olyan szálakat, amik már inkább visszahúznak, mint összetartanak, megpróbálok egy kicsit mélyebbre ásni magamban – azt csak remélni tudom, hogy fel vagyok készülve arra, amit ott találok… Ez egy olyan folyamat, ami már évek óta tart, csak időnként meg kell állnom pihenni, feltöltődni – most úgy érzem, folytatnom kell. Meglátjuk, mit hoz…
Ezen kívül kézzelfoghatóbb terveim is vannak. Ma voltam fogorvosnál, egy darab rossz fogam volt, már egy sincs. Valahol el kell kezdeni. 🙂 Ősz óta nem sikerült eljutnom fodrászhoz, most már az is eléggé esedékes lenne. A fogyókúrám is stagnál (szintén évek óta hol elővett, hol félretett, de állandó társam az életben), ezen is változtatni akarok – már kitapasztaltam, hogy mit/mikor/mivel stb. egyek, hogy jól érezzem magam, és eredménye is legyen, de pár napja valamiért reggeltől estig eszem. Bármit, ami a kezembe kerül. És az a legborzasztóbb benne, hogy nem is vagyok éhes, egyszerűen élvezem. Szörnyű… 🙂 De legalább a rendszeres mozgást tartom, remek jó edzéstervet állítottam össze magamnak, kifejezetten szeretem csinálni. Ha ez így marad, erős és rugalmas golyó leszek… 🙂
Másik hűséges kísérőm, ami az évek során hol előtérbe kerül, hol háttérbe szorul, a tanulás. Már csak egy (második) nyelvvizsga választ el a diplomától, én meg már a küszöbén állok a rendszeres nyelvtanulásnak, úgyhogy veszek egy nagy levegőt, és átlépem. Mindjárt… .
…és a legjobb tervem, amire a legeslegbüszkébb vagyok, az még titok. Meglepinek szánom a Kedvesem szülinapjára, úgyhogy nem kockáztathatom meg, hogy elolvassa, bár nehéz magamban tartani. Szeretném már látni az arcát… 🙂 Már csak pár hónapot kell kibírnom, de addig sem fogok unatkozni, azt már most látom… 

Majdnem hatalmas hibát követtünk el

Anyámmal nagyon szeretjük egymást (ő nyíltan, én magamban).


Ennek ellenére soha nem értünk egyet semmiben – egyszerűen annyira máshogy látjuk a dolgokat, mintha két különböző bolygón élnénk – ami az abszolút eltérő személyiségünkből adódik. Emiatt van az is, hogy – mivel teljesen ellentétesen működünk – ő mindig túláradóan bizonygatja, hogy mennyire szeret, és segíteni akar mindenben, én viszont – mivel ez nekem sok -, rendre visszahúzódom előle. Ennek persze az az eredménye, hogy megbántódik, de nem mondja, mert ő ilyen típus – én viszont nem tudom (és nem is akarom) a dolgokat magamban tartani, ezért én mondom. …hogy ne! …ne akkor! …ne úgy! Inkább kérdezzen meg, mielőtt a hátam mögött belevág valamibe, mert ezek az esetek általában kisebb-nagyobb kudarccal végződnek – persze nem kérdez meg, én meg hiába mondom, nem hallgat rám, inkább megbántódik. És azt hiszi, én nem szeretem, mert mindig visszautasítom, holott csak a fölösleges idő-, energia- és pénzkidobástól szeretném megkímélni – meg attól, hogy ezredszer is elmondjam, erre nincs szükségem. Nem erre van szükségem. …és ez a kör soha nem akar véget érni.


Ennek a helyzetnek esett most majdnem áldozatul egy nagyon-nagyon fontos dolog, ami anyám életét nagyon nagy részben befolyásolja. Kis híján elkótyavetyéltük, és ezzel gyökeresen fölforgattuk volna anyám világát így a hatvanhoz közel, ami neki – túlságosan is ragaszkodó lévén – hatalmas csapás lett volna. De simán bevállalta volna, mert azt gondolta, én szeretném, és segíteni akart. Én pedig csak azért mentem volna bele – nem kis mértékben eladósodva ezáltal -, mert azt mondta, ő maga vágyik a változásra. Sejtettem, hogy valami van mögötte, de hiába kérdezgettem, nem mondta el. Nagyon féltem attól, hogy meg fogja bánni, de annyira mondogatta, hogy akarja, hogy segítettem neki előbbre vinni az ügyet, lássa, hogy számíthat rám.


Aztán több heti nyűglődés, előkészítés után, miután már más embereket is bevontunk a történetbe (várhatóan nem kevés pénzért), kiderült végre az igazság. Nekem akart jót, de megint rosszul…


Végre elmondta, hogy csak miattam vágott bele az egészbe, tulajdonképpen egyáltalán nem is akarta – erre én is elmondtam, amit előtte már vagy százszor, hogy miattam ne csinálja, legyen úgy, ahogy neki jó. Erre szépen elmesélte, hogy mit tervezett, és ez nekem miért lenne előnyös – amire én végre elmondhattam, hogy ez nekem per pillanat csak nehézség lenne, nem segítség. Végre sikerült napvilágra hozni, amit én már sejtettem egy ideje, hogy egyikünk sem akarta ezt az egészet, csak a másik miatt mentünk (volna) bele…


Még nincs vége az ügynek, de az elhatározás megszületett: minden marad úgy, ahogy eddig volt. Nem lesz egyszerű leállítani a már mozgásban lévő folyamatot, de sokkal nagyobb kedvvel gondolkodom ezen, mint az esetleges folytatáson – nagyságrendileg a Kilimanjaro gördült le a szívemről. Nagy hülyeség lett volna egy ilyen volumenű vállalkozásba fogni úgy, hogy egyikünk sem akarja valójában.


Mindennek ellenére mégsem bánom igazán, hogy így történt – azt hiszem, de legalábbis remélem, hogy magunkban mindketten levontuk a tanulságot a nagy ijedtség, illetve az azt követő felismerés után: meg kell tanulnunk kommunikálni egymással ahelyett, hogy állandóan elbeszélnénk egymás mellett.


…és ami a legfontosabb: meg kell tanulnunk bízni egymásban, és alapból a jót feltételezni a másikról – épp itt lenne az ideje!


Budapest…

Három évtizede tartó, egyoldalú és ambivalens szerelem fűz ehhez a mocskos, undorító, de gyönyörű és varázslatos városhoz. Egyszerre gyűlölöm és imádom.

Nagyon sokszor szeretnék elköltözni, elmenni egy kis faluba, ahol tiszta a levegő, fák vannak és állatok, az emberek nem rohannak, és kedvesek egymáshoz, és éjszaka csönd van – ezzel párhuzamosan pedig a világ minden kincséért sem hagynám itt ezt a lüktető, színes, szagos, állandóan mozgásban lévő és folyamatosan változó kultúrmasszát, ami csak és kizárólag Budapest sajátja.

Rosszul vagyok a kritikán aluli közlekedési rendszertől, a tömegtől, attól, hogy az emberek csak törtetnek előre, és valahogy sosem akarnak elfogyni, az aluljáróktól, a kosztól, a szeméttől, a furcsa alakoktól, sajnálom a sok hajléktalant, és idegesít, hogy lépten-nyomon megállítanak mindenféle marhasággal, hogy adjak pénzt…

…de minden nap rácsodálkozom, hogy mennyire változatos, milyen sokféle – azt az egyet szeretem a keresztül-kasul utazgatásban, hogy lehet nézelődni (ha hagynak). Nappal a részleteket szoktam figyelni, a homlokzatokat, az ablakokat, a lámpákat, a kapukat, a házak színét, a különbségeket az egyes városrészek között, este pedig az összképet, a hangulatokat – bármelyik hídon megyek is át, minden alkalommal újra beleszeretek a kivilágított város látványába – egyszerűen nem tudom megunni.

Meg hát nagyrészt itt laknak az enyéim is: a családom, a barátaim. Itt nőttem fel (bár nem laktam mindig itt), ezer meg ezer emlék köt ide. Jártam már csodálatos helyeken, láttam nem egy lélegzetelállító várost, de egy dologban biztos vagyok: nekem mindig Budapest lesz a legszebb a világon.

..mert tud valamit, amit egyetlen más város sem tud: azt, hogy ide mindig HAZAjövök.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!